Ha középszerű magyar stand-upos lennék, elég frusztrálva érezném magam, amikor az angolszász kollégák munkásságával kellene szembesülnöm. Az alsópolcos kategória ritkán kap szereplési lehetőséget a Netflixen vagy az HBO-n, és Budapestre is többnyire az elit jut csak el Louis CK-től Bill Burron át Jim Gaffiganig, vagyis egy lehetetlen mércének kéne megfelelni. Milyen megnyugtató lehet ehhez képest az a tudat, hogy van olyan amerikai szupersztár is, aki ugyanúgy nem akar semmit mondani a társadalomról, a politikáról vagy általában a világról, mint a hazai középmezőny tagjai, és ki tudja tölteni a teljes műsorát lakossági anekdotázással.
Bert Kreischer ilyen inspirációs forrásnak tökéletes, más kérdés, hogy neki nemcsak sztorijai vannak, hanem egy iszonyú erős imázsa. Röviden: ő a partyállat, aki még az egyetemen kezdte el megtolni a bulit, mint John Belushi a Party zónában, és úgy maradt. Akkora ösztönlény, hogy a teste nem bírja elviselni a textilt, úgyhogy minden alkalommal félmeztelenül lép fel. A podcastjeiben, az Instagramján, és a fellépések után is ugyanezt hozza, ami vagy azt jelenti, hogy önazonos a figurája, vagy minden idők egyik legjobb method színészét láthatjuk.
A legendáját az alapozta meg, hogy még egyetemistaként cikket írt róla a Rolling Stone, azzal a felütéssel, hogy az ország legnagyobb „party iskolájában”, a floridai egyetemen ő a legnagyobb partyállat, majd ezt a sztori Oliver Stone egyből meg is vette. A forgatókönyvből végül, a karakter nevét megváltoztatva, a National Lampoon készített filmet Ryan Reynolds főszereplésével Buliszervíz címen, de májusban jön az igazi Kreischer-film, a The Machine is. Ebben saját magát alakítva meséli el a leghíresebb sztoriját, amit közkívánatra minden egyes fellépésén előad, azt, amikor egy oroszországi egyetemi kirándulás alatt a tudta nélkül segített az orosz maffiának kirabolni egy vonatot.
Ilyen incidensek sajnos nem esnek meg minden héten az emberrel, a közönséget viszont ki kell szolgálni, úgyhogy Kreischer az új netflixes specialjében is sztorikat mesél, csak a maffia helyett a családjáról, főszerepben a redneck feleségével, a két, mérsékelten intelligens tinédzser lányával, és a mogorva apjával (akit a filmverzióban amúgy Mark Hamill alakít.) A történetek szinte mindig arra futnak ki, hogy a partyállat Kreischer a családapa szerepében sem tudja megtagadni magát, trollkodik a szülői értekezleten, meghekkeli az iskolai aukciót, a záró bitben pedig egy olyan családi menekülőszobás kirándulást mesél el, aminek az a csúcspontja, hogy lefingja a saját apját.
Kreischer nyilván nem azon a színvonalon mesél, mint a középszerű magyar stand-uposok, de közben az ő sztorijairól is ordít, hogy hozzáhajlítja a valóságot a poénjaihoz, ami természetesen nem bűn, ahhoz képest viszont nem elég viccesek és szellemesek ezek a csattanók. A rajongók valószínűleg másképp gondolják, ők nem azt várják el Kreischertől, hogy a történetek lecsiszolásával bíbelődjön, hanem hozza azt a karaktert, amit ők alapból fergetegesnek találnak, és persze vegye le a pólóját. Aki viszont ennyitől nem jön izgalomba, az nem ennek a specialnek a hatására lesz Kreischer-fan.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.