Pottyondy Edina második stand-up estje azzal kezdődik, hogy bejön a színpadra, és megfenyegeti a nézőket. Nem úgy, hogy Kövér Lászlónak öltözik, vagy elkezdi anyázni az első sorokban ülőket, hanem azzal, hogy belengeti, hogy egy félkész előadásért fizettünk teljes árat. Kipakolja maga mellé az A4-es lapokra kinyomtatott poénjait, és aztán tart egy gyors műfajelméleti ismertetőt arról, hogyan formálódik egy stand-upos anyaga menet közben, és figyelmeztet mindenkit, hogy lesznek nem működő részek is, majd látjuk is ezt a gyakorlatban. Elmond egy poént, figyeli a reakciókat, aztán jegyzetel, a közönség meg nem érti, hogy mi történik. Az oké, hogy még a legnagyobbak is előkapják néha a füzetüket, és letesztelik az új bitjeik prototípusait, de ez általában a fellépés végén történik, és nem az első pillanattól, mint egy open mic fellépésen, és pláne nem úgy, hogy az előadó még számon is kéri a közönségen az elmaradt nevetést, mintha egy Key & Peele-szkeccsben lennénk.
Pár perccel később aztán kiderül, hogy Pottyondy nem felejtette el az alapokat, a bevezető inkább csak egy metageg - vagy egy védőháló, amire bármikor vissza lehet utalni, ha nincs akkora nevetés, és akkor mégis van nevetés –, és a kábé 100 perces est sem random poénok gyűjteménye, mert összetartja őket egy nagyon erős vezérfonál. A 2022-es „Mocskos nyelvvel feleselek” annyira sűrű volt, amennyire csak egy első est lehet – belefért minden a gyerekkortól a momentumos és youtube-os karrieren át az anyává válásig, és emiatt egyetlen másodperc sem érződött benne felesleges töltelékanyagnak. A nagy kérdés így a Démonok és hormonok bemutatója előtt az volt, hogy adott-e az elmúlt két év annyi élményanyagot Pottyondynak, amiből megtölthető egy hasonló színvonalú est, vagy inkább stílust és fókuszt vált.
A kérdés ebben a formában természetesen félrevezető, a sok történést, legyen az magánéleti vagy közéleti, nem lehet automatikusan stand-up előadássá konvertálni, kell hozzá egyfajta szűrő, ami mások számára is izgalmassá / viccessé / drámaivá teszi a szimpla anekdotákat. Pottyondyról már az első estje után kiderült, hogy tud mesélni a negyedórás YouTube-videók világán kívül is, a Démonok és hormonok után pedig már egyértelmű, hogy nem kicsit, hanem nagyon tud mesélni. A repertoárjában teljesen jól megférnek egymás mellett a kellemesen inkorrekt Nick Vujicic-poénok, az aktuálpolitikai kiszólások, és az olyan, önterápiás jellegű magánéleti betétek, amik sikeresen fagyasztják meg a levegőt a nézőtéren (és nem mellesleg hetekre elegendő muníciót adhatnának a bulvárnak és a politikai propagandistáknak), de kapunk valódi, „ezt nem hiszem el bazmeg”-típusú bizarr momentumokat is, amelyek már-már túl szépek ahhoz, hogy igazak legyenek.
Valójában persze mindegy is, hogy stimmel-e az összes részlet, mert a nagy egész, ami felépül belőlük, hitelesen kommentálja és illusztrálja azt a közhangulatot, amiben élni kényszerülünk, és amit Pottyondy vakmerő őszinteséggel elmesélt személyes történetei is aláhúznak, legyen szó arról, mit jelent a propaganda célpontjának, egyedülálló anyának vagy nőnek lenni. Az előadásmód is szinkronban van a fajsúlyosabb témákkal, nem one-(wo)man show-t kapunk, hanem egy jól felépített klasszikus stand-upot, de Pottyondy olyan rutinnal és olyan önazonosan hullámvasútaztatja meg a közönséget a tragikus és a tragikomikus témák közt, mintha már legalább egy évtizede ezt csinálná. A „Mocskos nyelvvel feleselek”-ben még egy youtube-er állt a színpadon, aki ígéretesen flexelgette a komikusi izmait, a Démonok és hormonok ehhez képest már egy vérbeli stand-upos produkciója – aki emellett időnként videókat is csinál.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.