Pottyondy Edina második stand-up estje azzal kezdődik, hogy bejön a színpadra, és megfenyegeti a nézőket. Nem úgy, hogy Kövér Lászlónak öltözik, vagy elkezdi anyázni az első sorokban ülőket, hanem azzal, hogy belengeti, hogy egy félkész előadásért fizettünk teljes árat. Kipakolja maga mellé az A4-es lapokra kinyomtatott poénjait, és aztán tart egy gyors műfajelméleti ismertetőt arról, hogyan formálódik egy stand-upos anyaga menet közben, és figyelmeztet mindenkit, hogy lesznek nem működő részek is, majd látjuk is ezt a gyakorlatban. Elmond egy poént, figyeli a reakciókat, aztán jegyzetel, a közönség meg nem érti, hogy mi történik. Az oké, hogy még a legnagyobbak is előkapják néha a füzetüket, és letesztelik az új bitjeik prototípusait, de ez általában a fellépés végén történik, és nem az első pillanattól, mint egy open mic fellépésen, és pláne nem úgy, hogy az előadó még számon is kéri a közönségen az elmaradt nevetést, mintha egy Key & Peele-szkeccsben lennénk.

Kovács András Péter „régen a futottak még kategóriába tartozott, de szépen kinőtte magát”, és ő az, aki „magáról beszél, de közben mirólunk”. Ezt nem én mondom, két ötvenes néző elemezte így a munkásságát a Nahát! című önálló estje után, amit a Városmajori Szabadtéri Színpadon adott elő.

A besorolás vitatható, KAP-ot a „futottak még”-kategória helyett régebben is inkább az élmezőny mögé lehetett besorolni, közvetlenül a Bödőcs-Kőhalmi páros mögé. Ha csak a korai Showder Klubos fellépéseit és az ottani témaválasztásait nézzük, akkor valóban nem emelkedett ki (annyira) a mezőnyből, más szempontból viszont nagyon is élen járt. Ő volt az első a Dumaszínház társulatából, aki önálló tematikus estet készített (ez volt a 2010-es Evolúció), második specialjében, az Ősök és utódokban pedig annyira személyesre vette a hangvételt, amennyire csak lehetett. Beszélt többek közt az apja alkoholizmusáról, a gyerekkori traumáiról és a saját gyerekeiről, ami az angolszász stand-upban nem kuriózum, nálunk viszont nem nagyon van (volt) rá precedens, hogy egy humorista ennyire megnyíljon. (Azóta már lettek kivételek, lásd Potyondi Edina vagy Rainer-Micsinyei Nóra estjét, de újabban Bödőcs is jobban ráment a családi vonalra.) Viccesnek szánt, „vagy igaz, vagy nem”-típusú családi anekdotákból persze minden standuposnak van jó pár a repertoárjában, de egészen más arról sztorizni, hogy milyen undok az anyós, mint mondjuk a generációkon átöröklődő káros családi mintákat elemezni saját magunkon.

A stand-up vajon mi? Kik a műfaj megkerülhetetlen figurái? Melyek voltak 2022-ben a legjobb standup-estek? Erről dumálunk a Filmvilág Podcasttal közös műsorunkban. Kiderül még az is az adásból, hogy mi az a bit és a chunk, vagy hogy miért kell egy specialt kétszer-háromszor is felvenni. Plusz: hogy sikerült Chris Rock verbális visszavágása Will Smith-nek, és visszatért-e végleg Louis CK.

Közreműködők: Baski Sándor, Huber Zoltán, Teszár Dávid 

Menetrend:

A spoken word vajon mi? Ez az izgalmas műfajelméleti kérdés várt megválaszolásra John Waters budapesti fellépésén, és az előadás után is csak egy kicsivel lettünk okosabbak. Ami biztos, hogy a kategória létezik, Grammy-díjat is adnak érte, Waters meg is kapta már kétszer.

A stand-up lényege a humor (forradalmi felfedezés, tudom), úgyhogy lehetne ez a legnyilvánvalóbb különbség is, csakhogy Waters is poénokat sorolt az első perctől az utolsóig. Az előadás szerkezete se különbözött nagyon egy stand-up specialtől, a Mester visszásnak vélt jelenségeken élcelődött, megosztotta a megfigyeléseit, és közben saját magát sem kímélte.

A valódi különbség talán az, hogy a született stand-upos mindenáron vicces akar lenni, neki a nevetés a drog. Hiába dől a terem nagy része a röhögéstől, ha azt látja, hogy akárcsak egyetlen ember is fapofával ül az első sorban, akkor azt személyes sértésnek veszi. Ha a közönség nem reagál a poénokra, vagy nem annyira, amennyire szeretné, akkor változtat, és a régi jó bevált bitekhez nyúl, elsüt mondjuk egy olyan altesti poént, ami mindig, mindenhol működik.

Sarah Silverman ötven felett is tökéletesen hozza az infantilis szabadszájú kiscsajt, aki valahogy a mikrofon elé szabadult, miközben a Grow Some Lips címen futó új anyag minden korábbinál kiérleltebb és összeszedettebb, miközben egy fokkal kevésbé konfrontatív és belemenős. Vagyis, ha úgy tetszik, profibb, annak minden előnyével és hátrányával egyetemben. Silverman színpadi karaktere persze továbbra is a szédült harsány zsidó komika karakterére épül, aki itt-ott szalonképtelen vicceket puffogtat, elszólja magát, spontán káromkodik vagy a jegyzetfüzetéből puskázik. 

Ha középszerű magyar stand-upos lennék, elég frusztrálva érezném magam, amikor az angolszász kollégák munkásságával kellene szembesülnöm. Az alsópolcos kategória ritkán kap szereplési lehetőséget a Netflixen vagy az HBO-n, és Budapestre is többnyire az elit jut csak el Louis CK-től Bill Burron át Jim Gaffiganig, vagyis egy lehetetlen mércének kéne megfelelni. Milyen megnyugtató lehet ehhez képest az a tudat, hogy van olyan amerikai szupersztár is, aki ugyanúgy nem akar semmit mondani a társadalomról, a politikáról vagy általában a világról, mint a hazai középmezőny tagjai, és ki tudja tölteni a teljes műsorát lakossági anekdotázással.

Bert Kreischer ilyen inspirációs forrásnak tökéletes, más kérdés, hogy neki nemcsak sztorijai vannak, hanem egy iszonyú erős imázsa. Röviden: ő a partyállat, aki még az egyetemen kezdte el megtolni a bulit, mint John Belushi a Party zónában, és úgy maradt. Akkora ösztönlény, hogy a teste nem bírja elviselni a textilt, úgyhogy minden alkalommal félmeztelenül lép fel. A podcastjeiben, az Instagramján, és a fellépések után is ugyanezt hozza, ami vagy azt jelenti, hogy önazonos a figurája, vagy minden idők egyik legjobb method színészét láthatjuk.

Louis C.K. a Madison Square Gardenben lép fel 18 ezer ember előtt január 28-án, szombat este (magyar idő szerint vasárnap hajnali fél kettőkor), és potom 25 dollárért élőben lehet streamelni a weboldalán, ahol utána még két hétig lesz elérhető a közvetítés felvétele.

Szerencsére meg tudom válaszolni azt a kérdést, hogy érdemes-e megnézni, mert tavaly júniusban láttam ezt az előadást (pontosabban ennek az előadásnak a júniusi állapotú verzióját) Rómában. A rövid válasz az, hogy igen.

A hosszabb is ugyanez. A legutóbbi specialjéről, a Sorryról azt írtam ugyanitt napra pontosan egy évvel ezelőtt, hogy a „’régi’, kötéltáncos CK helyett ez a mostani mintha egyelőre megelégedne azzal, hogy a közönsége visszafogadta, hogy újra több ezer ember előtt léphet fel, és ezt a kegyelmi állapotot nem akarja kockáztatni”, de az előadás „záró blokkja, ahol levezeti, hogy miért jó a halál meg a genderfluiditás, és összehasonlítja a régi melegeket a mostaniakkal, nyomokban már a ’régi’ Louie-t tartalmazza, úgyhogy van remény az igazi visszatérésre.”

Az amerikai stand-up szcénában vannak A-kategóriás komikusok, és olyanok is, akik nem töltenek meg arénákat, de a szakmán belül komoly tekintélyük van (ők az ún. „comic’s comic”), mint Doug Stanhope, Colin Quinn vagy Dave Attell. És van egy harmadik típus, a green roomok fenegyereke, aki mindenhol ott van, akit mindenki ismer, és akiről minden kollégának van egy őrült anekdotája. A közönség sem a stand-upja, hanem a különféle podcastes fellépései miatt szereti, ahol üzembiztosan hozza ugyanazt a maverick energiát. Ilyen volt Bert Kreischer is, amíg szintet nem lépett, és ilyen Ari Shaffir, aki most végre csinált egy említésre méltó specialt.

Shaffirről két dolgot érdemes tudni. Egyrészt imádja szabotálni a saját karrierjét, vagy úgy, hogy eltűnik hónapokra egy harmadik világbeli országba turistáskodni, vagy úgy, hogy a Twitteren száll bele a halott Kobe Bryantbe, amiért kis híján meglincselik. A másik feltűnő ismertetőjele, hogy zsidó. Ezzel nyilván nem számít rózsaszín unikornisnak a szórakoztatóiparban, de ő is így határozza magát, és a stand-upos buborékjában is ő a nagybetűs zsidó, aki nem sértődik meg, ha ezzel poénkodnak a kollégái / haverjai. A téma a korábbi három specialjében is előkerült szórványosan, de a legújabbnak ez a fő és egyetlen vezérfonala, ahogy az egy bonyolult dedukciós eljárással kikövetkeztethető a címből is.

Hatalmasat fordult a világ, mióta Louis C.K. sztárokkal megpakolt 2017-es nagyjátékfilmjét személyesen a torontói filmfesztivál igazgatója konferálta fel, a közönség pedig állva tapsolta a színpadra lépő komikust. Az I Love You, Daddy fekete-fehér tragikomédiáját a világpremier után néhány héttel kirobbanó szexbotrány gyakorlatilag nyomtalanul elsöpörte, C.K. hollywoodi karrierjével egyetemben. Ezek után akár pozitív fejleményként is felfogható, hogy két héten keresztül és napi egy vetítéssel ugyan, de akadt azért Torontóban egy mozi, ahol C.K. legújabb filmjét műsorra tűzték.

Aki az elmúlt évek valamiféle számvetését vagy szerzői kommentárját várná a Fourth of July családi melodrámájától, csalódni fog. Ha nagyon akarjuk persze, a vidéki családjával szembenéző New York-i zongorista személyes megváltástörténetébe belelátható valamiféle aktuális alkotói vágyálom. A szabadszájú alkesz maine-i rokonság folyamatosan beszólogat és szívatja hősünket, aki aztán mindenkit elküld a fenébe. A címbeli ünnep végére a feloldhatatlannak látszó ellentétek ellenére mégis kölcsönösen elfogadják a másikat. 

Különös rejtély, miért épp Joe Listet hívták a szervezők Dark Comedy néven futó tematikus fesztiváljuk húzónevének, hiszen a stand-up amit művel egyáltalán nem morbid vagy sötét. Saját bevallása szerint List mindig abból dolgozik, ami valamiért feldühíti vagy kanossá teszi, munkamódszere pedig annyiból áll, hogy az így szelektált élethelyzetekből megpróbálja a lehető legtöbb poént kifacsarni. A bitjei épp ettől különlegesek, hiszen List gyakran egészen részletgazdagon vázolja még a legapróbb szituációkat is, majd egy-egy újabb megjegyzéssel remekül eszkalálja azokat. Aki kíváncsi, hogy működik mindez a gyakorlatban, a 2020-as I hate myself bő tíz perces repülős blokkja remek bevezető List munkásságába. (Listet a magyar közönség is láthatta már, mert Louis CK első budapesti fellépésén ő volt az egyik felszopóember - a szerk.)

A veterán önmarcangoló Marc Maron két évvel korábbi, Netflixen is hozzáférhető estjének címe tökéletesen foglalja össze a lényeget. Az End Times Fun a civilizáció elkerülhetetlennek tűnő végéből és a kollektív apátiából faragott vicceket, a finálé pedig egy nagyívű apokaliptikus víziót tárt elénk, Jézus és Vasember második eljövetelével (és egy felláció erős képével, amit inkább törölnénk a memóriánkból). Az új anyag tovább halad ezen a nihilista vonalon, de Maron egy fokkal komolyabbra veszi, és kiábrándultabb a jövőnket illetően. Ironikus túlzásai egyre közelebb kerülnek a hétköznapi valóságunkhoz, amiről persze nemcsak ő tehet.

Maron ezúttal is többször érinti a klímaváltozást (“amit egy svéd tinédzserre hagytunk, oldja meg helyettünk…hát sok sikert”), illetve az Egyesült Államok egyre súlyosabb megosztottságát. Visszatérő poénja, hogy a fanatikus jobbosok hamarosan kézhez kapják az egyenruhát és masírozva jönnek az olyan másképp gondolkodókért, mint például ő. Ebben a kontextusban Soros György is többször előkerül, Maron töredelmesen bevallja például, a csekk amit a világot titokban irányító milliárdostól kap, remekül mutat bekeretezve (igaz, ő rögtön kápére váltotta). Borzongató, hogy már ez a bit sem áll túlságosan távol egyes politikusok valós narratívájától. A QAnon-zagyvából pedig elég csak idéznie, nincs az a stand-upos, aki ennyire abszurd biteket tudna kitalálni.

A jó stand-up egy kicsit mindig feszegeti a műfaj határait, ennyiben tehát Mike Birbiglia mindenképp jó stand-upot csinál. Privát életéből építkező anyagait nyugodtan nevezhetnénk akár komikus elemekkel átszőtt monodrámáknak is, hiszen az egyes bitek mindig egy nagyobb ívű, dramaturgiailag is aprólékosan kidolgozott történet részei. Az egyes epizódok nemcsak szervesen egymásra épülnek és kerülnek mindig más fénytörésbe az est végére, de Birbiglia előszeretettel nyúl látványos színpadi megoldásokhoz. Legnagyobb erőssége mégis a hirtelen hangnemváltás képessége, hiszen egy röhögés után pillanatok alatt képes megfagyasztani a levegőt, majd a beálló drámai komolyságot egy-egy jól irányzott poénnal oldja.

“Oké, megvoltak a feketék, a zsidók, a bevándorlók, a nők, az öregek, a melegek, a transzneműek, a konzervatívok, a libsik…kit ekézzünk még?” - szegezte a kérdést nagyjából hetven perc után Mark Normand a közönségnek, akik aztán sorra kiabálták be a neveket Putyintól az angol királynőn át az errefelé elmaradhatatlan Justin Trudeau-ig. Normand pedig sorra lecsapta a feldobott labdákat, ízelítőt adva abból, miért számít az egyik legerősebb poéngyárosnak a kortárs amerikai stand-up sűrű mezőnyében.

A remek improvizációs készség nyilván nem a semmiből jön, a New York-i Normand számos stand-upos kollégájához hasonlóan szintén nehézsúlyú podcaster. A nagyjából nyolcvan perces új műsora is olyan, mint egy random beszélgetés, ahol mindenféle aktuális témák és személyes sztorik kerülnek szóba, ő pedig egy-két jól irányzott egysorossal üti le őket. Normand poénjai egyszerre élesek és találóak, azaz képesek kifordítani vagy a maguk abszurditásában láttatni olyan komplex problémákat is, mint a rasszizmus vagy a homofóbia kérdései. A felvezetései általában takarékosak, a lezárásai villámgyorsak, de gyakran él a fokozás eszközével is.

Háromféle stand-upos van (lehet, hogy több is, de ennyi biztos) – (1) aki el tudja mondani a jól megírt poénjait viccesen, (2) akinek az előadásmódja erősebb a poénjainál, (3) és akiben egyesül az előadóművész a viccmesélővel. A határok nem átjárhatatlanok, aki viccmesélőként kezdi, idővel és rutinnal a színpadi jelenlétét is felhozhatja hasonló szintre.

Természetesen a harmadik az ideális állapot, de az első is egy viszonylag tiszta helyzet: a stand-upos kialakítja a saját stílusát, és ezeken a kereteken belül megdolgozik minden egyes poénért. A második opciónak viszont komolyabb kockázatai és mellékhatásai is lehetnek. Aki született performerként tudja, hogyan kell egy-egy gesztussal eladni a gyengébb poénokat is, az könnyen elkényelmesedhet. Minek strapálja magát a tartalommal, ha a stílussal és a formával is uralja a közönséget? (Ugyanezekre a bejáratott gesztusokra építenek a lakossági sitcomok is, a második évadtól a színészeknek már ki sem kell nyitniuk a szájukat ahhoz, hogy dőljön a konzervkacaj, elég az ismerős pózokba vágni magukat.)

Nem véletlenül bukkant fel a Joker vonatkozó standupos jelenetében random open mic arcként pont Sam Morril, a harmincas évei közepén járó, a maró poénjait gyakran dörmögve/hadarva előadó New York-i komikus ugyanis éppen olyan neurotikus aurát sugároz, ahogyan azt Móricka is elképzeli. A humor pedig, amit művel, nagyjából a személyes megfigyelésekből építkező “observational” vonal, de ez nála rövidebb és gyakran egészen esetlegesen kacskaringózó biteket jelent. Ezeket pedig általában mesteri tömörséggel (és néha imádnivaló kegyetlenséggel) csapdossa le, amiben nyilván a podcaster-rutinja is visszaköszön

Soha nem voltam még stadionos standupon, ezért amikor a lepattanó jegyek online piacán szembejött egy mérsékelt árfekvésű lehetőség, azonnal lecsaptam rá. Torontóban egyébként épp emiatt könnyű belőni, kik épp a legmenőbb komikusok, hiszen akit a helyi Papp Lászlóba raknak, az egyértelműen a csúcson van. Nemrég Ricky Gervais töltötte meg a majdnem húszezres arénát, ősszel John Mulaney, Trevor Noah meg Kevin Hart fogja, augusztus végén meg Bill Burr jön, aki olyan gyorsan lett sold out, hogy rögtön másnap behúz majd ugyanitt egy második (!) estet. Chris Rock ugyan nem lett telt házas és a second hand jegyek árai se szöktek az égbe, de egyértelműen A-liga, hisz bőven kinőtte a helyi B-hokicsapat kábé harmadnyi tornacsarnokát (amit nem mellesleg néhány hete Hasan Minhaj négyszer (!!) töltött meg, szóval vele meg alaposan alálőttek a szervezők).

Rock estjének fő kérdése persze nyilván az volt, esik-e majd szó a Pofonról. Naná, a „Jó estét…jól vagyok” beköszönés rögtön megadta az alaphangot, de aztán némileg meglepő módon a Téma nem is nagyon kerül elő többet. Mindez persze érhető, az anyag érezhetően sokáig érlelődött és már kész volt a Pofon előtt, mégis izgalmas lett volna legalább érinteni, hiszen a közel másfél óra első etapjában egyébként is a közéleti vonal dominált. Rock a tőle megszokott stílusban, imponáló józansággal és éleslátással ekézte a túltolt antirasszizmust, a hópihéket, a társadalmi megosztottságot és úgy általában a világban uralkodó idiotizmust. Sőt, az általam hallott eddigi legjobb Covid-megfejtést is ő prezentálja azzal, hogy mércének az AIDS hatását használta. A tanulsággal pedig, hogy ez a pandémia csak azt mutatja meg, mennyire nem tudunk együttműködni, sajnos nehéz vitatkozni.  

Két héttel ezelőtt frissítette a Netflix a munkahelyi kultúrájával kapcsolatos irányelveit. Bekerült egy új passzus, mi szerint támogatják a művészi önkifejezést, a tartalmakkal különböző nézői ízléseket szolgálnak ki, és hagyják, hogy a néző döntse el, mit tart helyénvalónak, ahelyett, hogy a Netflix cenzúrázzon bizonyos alkotókat vagy véleményeket. A cég a sokszínűséget támogatja, még úgy is, ha bizonyos tartalmak saját személyes értékeikkel mennek szembe. Az alkalmazottaknak így aztán fel kell készülniük rá, hogy olyan műsorokon is dolgozniuk kell, amelyeket esetleg károsnak érzékelnek. A megoldás?

„Ha úgy érzed, nem tudod támogatni kiterjedt tartalomkínálatunkat, akkor lehet, hogy nem a Netflix a te helyed.”

A frissítés jó eséllyel megelőző céllal született. Dave Chapelle utolsó netflixes stand-upja, a The Closer (Az utolsó fejezet) tavaly októberben jó nagy online felhorgadást keltett, több szervezet is követelte az eltávolítását a platformról, és sejthető volt, hogy Ricky Gervais új estjének premierje hasonló fogadtatásban részesül. Egy kisebb kaliberű humorista estében valószínűleg csattogna a vágóolló rendesen, de a Mögöttem az élettel (After Life) a Netflixnek 100 millió nézőt szállító Gervais-t nem lehet becsicskítani. És ahogy Chapelle, úgy Gervais kitiltását sem indokolná semmilyen gazdasági racionalitás.

Aki ott volt három éve Tom Segura újpesti fellépésén (vagy csak elolvasta a Wikipedia-oldalát), azt tudhatja, hogy magyar apósa van, akiről a hazai közönség kedvéért meg is emlékezett pár poén erejéig. A felesége, Christina Pazsitzky is stand-upos, és a háttérben meghúzódó magyar szál az ő új netflixes specialjében még hangsúlyosabb. De nem csak ezért érdemes megnézni.

Segurához hasonlóan Pazsitzky sem tegnap kezdte, hanem nagyjából 20 éve, 2012 óta pedig közös, videós podcastet is visznek a férjével. A duójuk elvileg működhetne tűz és víz alapon is, de persze nagyon is hasonló a humoruk. Pazsitzky sem szeret finomkodni, szereti zavarba hozni a közönséget, sőt talán még merészebben is nyúl a kényesebb témákhoz.

2017-ben jött ki az első netflixes specialje (Mother Inferior), amiben az akkor másfél éves fiáról, az anyaságról, a szüleiről és a saját gyerekkoráról mesélt. A mostani Mom Genesben papíron ugyanaz a menetrend, mégis szintlépés történik. Erősebb a koncepció, átgondoltabb a szerkezet, és még kíméletlenebbek a poénok.

Legendákat általában nem azért néz meg az ember élőben, mert valami forradalmi újdonságra számít. A nyolcvankettőt taposó John Cleese sztorizgatós önálló estje is amolyan kollektív zarándoklat, vagyis a jegyvásárlás fő motivációja az volt, hogy vajon milyen élmény másfél órát egy légtérben lenni az emberrel, aki részese volt a Monty Pythonnak, megalkotta a Waczak szállót, és még néhány olyan apróságot, mint mondjuk a Hal neve Wanda. A kedélyesen integetve színpadra sétáló Cleese pedig a közepére állított elegáns székre csüccsenve pontosan úgy viselkedett, mint a sokat tapasztalt poéngyáros nagypapa, akit az unokái jöttek meglátogatni.  

Nyilván nem reprezentatív, de a bejutásra várva a sorban előttem és mögöttem is azon morfondíroztak a leendő nézőtársaim, milyen érdekes, hogy Russell Howard úgy számít húzónévnek, hogy tulajdonképp a netflixes cuccát leszámítva nem is nagyon láttak tőle semmit. A “fiatal” brit titánra valóban sokan voltak kíváncsiak az új turné torontói állomásán, a hétórás előadás után gyorsan be kellett rakni egy kilencest, de így is mindkettő gyorsan teltházas lett, még 2019-ben. Kifelé araszolva így azon morfondíroztak körülöttem, hogy a Respite címen futó bő nyolcvan percre egyértelműen megérte majdnem három évet várni.

A remek energiákról rögtön a szokásosnál izgalmasabb, az aznapi második fellépés ellenére (vagy éppen azért) iszonyatosan pörgő dán (!) belemegítőember gondoskodott. A kanadai közönség kegyeit persze könnyű elnyerni, rendkívül taktikus emberünk a turnéjuk korábbi amerikai állomásairól hozott példákat, mennyire hülyék tudnak lenni a határ túloldalán. A színpadra piros-fehér pólóban berobbanó Howard remek érzékkel szintén ezen a vonalon lódult neki, hogy aztán Joe Biden és Boris Johnson ekézése után bevigyen egy-két nagyon elegáns fricskát Justin Trudeau-nak is. Na és persze néhány sokkal keményebbet Putyinnak.

A Comedy Central április 1-jén 21 órától műsorra tűzi Bödőcs új stand-up estjét. Mi már láttuk, íme a dupla villámkritikánk. Szigorúak voltunk, de igazságosak.

A laikus azt gondolná, a Trump-éra valóságos témakánaánt hozott a humoristák számára, de azóta többen elmondták, az egyre szürreálisabb közélettel pont egyre nehezebb érvényesen viccelni. Némileg másképpen persze, de az aktuális hazai politikai és társadalmi viszonyok defektjeit mindig éleslátó humorral leleplező Bödőcs Tibor is mintha hasonló helyzetben lenne. Ami ugyanis akár csak öt-hat éve hibátlan karikatúra vagy abszurdig fokozott vicc lehetett volna, az most átlag napi hír. Az ingerküszöb tehát fentebb kúszott, a borotvaéles és tömör megfigyelések helyett pedig már elég egy-egy jól előadott szó (“Andi”) vagy gesztus (sliccigazítás és szájnyalogatás) köré építkezni. Bödőcs pedig önkéntelen csapdahelyzetbe kerül, hisz a szelepet kiengedni vágyó közönség akkor is röhög, ha az így elővezetett poénok önmagukban nem mindig ütnének. 

Az új önálló Bödőcs-est, a Kolera a Vackor csoportban másik szembetűnőbb sajátossága, hogy a közéleti blokk immár uralja a hetvenperces anyagot. Egy ennyire átpolitizált és hisztérikus légkörben mindez persze természetes kór- és kortünet (erre ő maga is reflektál a kiváló nyomozós hasonlattal), de a mennyiség növekedésével mintha épp a finomabb kacskaringókból és érzékeny megfigyelésekből lenne kevesebb (mint például a bibliai leágazók vagy a lakógyűlések / vízvezetékszerelők sajátos szóhasználata). Az új matérián ráadásul nemcsak a közbeszéd romlása hagyott - nyilván akaratlan - nyomot, de az is tisztán érződik, hogy Bödőcs egyébként folyamatosan gyártja a kontentet, és még könyveket is ír, azaz máshová is bőven becsatornázódnak az ötletei.

Halál, pedofília, betegség, abortusz, vallás, háború. Ezek közül melyik a vicces? Egyik sem, sőt önmagában semmi nem vicces, a humorista a vicces (jó esetben), aki képes úgy egymás mellé tenni a szavakat vagy a gesztusokat a megfelelő időben és helyen, hogy végül a tragédia is feloldódik a humorban. Aki megfellebbezhetetlenül kinyilvánítja, hogy bizonyos témákkal kapcsolatban nem lehet viccelni (és véletlenül pont azokkal nem, amik őt személyesen is érintik), az a műfaj lényegét sem érti.    

A jó / rossz hír az, hogy bármivel lehet viccelni, legfeljebb nem nevet a közönség, és akkor a humorista elgondolkozhat azon, hogy mit rontott el. A következő alkalommal próbálkozhat szócserével, hangsúly- vagy nézőpontváltással, és ha sehogy sem jön össze a nevetés, akkor a pályamódosítással.

Andrew Schulz nagyjából azzal csinált szédítően gyors karriert, hogy látványosan tesz a közbeszédet egyre jobban fojtogató érzékenységre és politikai korrektségre. A YouTube-on komoly nézettséget generáló, egy-egy aktuális témára fókuszáló kirohanásaiban a politikai oldalakon átívelő mindenkori képmutatást és az ostobaságot leplezi le kíméletlenül, miközben elképesztő sűrűségben szórja a poénokat. A siker nem is váratott sokáig magára, a Netflix Save America címen négy monológját tette elérhetővé, Schulz pedig a standup mellett sikeres podcasteket is csinál. Ezekben azonban korántsem olyan fókuszált és éles, inkább egy szókimondó reggeli rádióműsor túlpörgő húzónevére emlékeztet. Az új önálló anyag torontói állomása előtt a fő kérdés így leginkább az volt, élőben most melyik vonal lesz a hangsúlyos. 

 Notaro stand-up comedyje humorral győzi le a tragédiát.

„Jó estét, helló, rákos vagyok.” Tig Notaro 2012-es lemeze a stand-up komédia történetének egyik legerősebb mondatával nyit, és noha a Grammy-díjra jelölt Live témái közel sem tűnnek humorosnak, Notaro önterápiás anyaga minden gyomorba vágó tragédiája ellenére is meghökkentően kacagtató. A mindig saját életéből merítő Notaro ugyan már 2011-es első lemezén (Good One) is érintett olyan műfajidegen témákat, mint a szexuális zaklatás vagy a családon belüli molesztálás, a Live egy órájában azonban sokkal koncentráltabb formában teszi katartikusan viccessé életének legszomorúbb időszakát. Notaro édesanyja halála és egy nehéz szakítás depressziója mellett a lemez jelentős részében kétoldali mellrákjáról beszél, úgy, ahogy csak ő tud. Tömör, monoton, rezignált hanghordozással, visszafogottan. Notaro nehéz témái ellenére sem lesz teátrális, távolságtartó előadásmódja, idézőjeles zárkózottsága lefegyverzően ellentmondásos: megfoghatatlan faarccal és fahanggal mesél félelemről és csalódásról, miközben megfigyeléseken alapuló humora és zavarba ejtő intimitása lassan nézői-hallgatói bőre alá kúszik.