Kovács András Péter „régen a futottak még kategóriába tartozott, de szépen kinőtte magát”, és ő az, aki „magáról beszél, de közben mirólunk”. Ezt nem én mondom, két ötvenes néző elemezte így a munkásságát a Nahát! című önálló estje után, amit a Városmajori Szabadtéri Színpadon adott elő.

A besorolás vitatható, KAP-ot a „futottak még”-kategória helyett régebben is inkább az élmezőny mögé lehetett besorolni, közvetlenül a Bödőcs-Kőhalmi páros mögé. Ha csak a korai Showder Klubos fellépéseit és az ottani témaválasztásait nézzük, akkor valóban nem emelkedett ki (annyira) a mezőnyből, más szempontból viszont nagyon is élen járt. Ő volt az első a Dumaszínház társulatából, aki önálló tematikus estet készített (ez volt a 2010-es Evolúció), második specialjében, az Ősök és utódokban pedig annyira személyesre vette a hangvételt, amennyire csak lehetett. Beszélt többek közt az apja alkoholizmusáról, a gyerekkori traumáiról és a saját gyerekeiről, ami az angolszász stand-upban nem kuriózum, nálunk viszont nem nagyon van (volt) rá precedens, hogy egy humorista ennyire megnyíljon. (Azóta már lettek kivételek, lásd Potyondi Edina vagy Rainer-Micsinyei Nóra estjét, de újabban Bödőcs is jobban ráment a családi vonalra.) Viccesnek szánt, „vagy igaz, vagy nem”-típusú családi anekdotákból persze minden standuposnak van jó pár a repertoárjában, de egészen más arról sztorizni, hogy milyen undok az anyós, mint mondjuk a generációkon átöröklődő káros családi mintákat elemezni saját magunkon.

Az Ősök és utódok nyilván nem Hannah Gadsby munkásságát idéző önpszichoterápiás foglalkozás volt, KAP vastagon kibélelte populárisabb témákkal is, olyan párkapcsolati poénokkal, amikhez mindenki tud kötődni, és amelyeken belül lehet a nemi szerepekről, illetve „A” férfiakról és „A” nőkről (így, nagybetűsen) beszélni, a megszokott Showder Klubos felszínességgel.

Az új estből sem hiányoznak azok a betétek, amiket egy falunapon és a 800 fős Városmajori Szabadtéri Színpadon is elő lehet adni, de a Nahát! ezzel együtt is bőven kimeríti a tematikus est fogalmát, jobban is, mint az Ősök és utódok. Érződik rajta, hogy KAP pontosan tisztában van a műfaj szabályaival (nyilván nem véletlen, hogy az angolszász kollégák hazai fellépéseit is szorgalmasan látogatja), mert van benne átívelő szál, visszatérő motívum, és a legfontosabb, koncepció.

A Nahát! leegyszerűsítve helyzetjelentés, arról szól, hogy hol tart jelenleg KAP mint férj, apa és performer. Olyat már hallottunk, hogy egy komikus elmeséli, milyen érzés megtapasztalni az öregedést 40 felett (Louis CK alaposan kitaposta ezt az ösvényt), vagy, hogy mennyire megterhelő állandóan úton lenni, csak nem hazai stand-upostól, és nem ilyen mélységben.

Ezért nem tűnik stílusidegen modoroskodásnak, hogy Odüsszeuszhoz hasonlítja saját magát, és ezért nagyon erősek azok az epizódok, amikor eljátszik azzal a gondolattal, hogy mennyire könnyebb lenne minden, ha apjához hasonlóan elkezdene inni ő is.

Ebből a szempontból a Nahát! bátrabb, mint bármelyik korábbi estje (említést érdemelne egy zseniális transzgyerekes poén is, ha nem sütötte volna el a csattanót korábban egy interjúban), meg meri lépni benne például azt is, hogy egy több perces monológban, amikor a mindenkiben ott lakó belső gyerekről értékezik, leviszi a hangerőt, és nem is próbál vicces lenni. Annyira viszont nem bátor, hogy ezzel is zárja az estet, utána még betesz egy epilógust, ami elkeni a potenciális katarzist. De legalább eljutott eddig a pontig, úgyhogy igaza van a nézőnek – csak nem abban, hogy KAP „futottak még”, hanem hogy tényleg szépen kinőtte magát.