A spoken word vajon mi? Ez az izgalmas műfajelméleti kérdés várt megválaszolásra John Waters budapesti fellépésén, és az előadás után is csak egy kicsivel lettünk okosabbak. Ami biztos, hogy a kategória létezik, Grammy-díjat is adnak érte, Waters meg is kapta már kétszer.
A stand-up lényege a humor (forradalmi felfedezés, tudom), úgyhogy lehetne ez a legnyilvánvalóbb különbség is, csakhogy Waters is poénokat sorolt az első perctől az utolsóig. Az előadás szerkezete se különbözött nagyon egy stand-up specialtől, a Mester visszásnak vélt jelenségeken élcelődött, megosztotta a megfigyeléseit, és közben saját magát sem kímélte.
A valódi különbség talán az, hogy a született stand-upos mindenáron vicces akar lenni, neki a nevetés a drog. Hiába dől a terem nagy része a röhögéstől, ha azt látja, hogy akárcsak egyetlen ember is fapofával ül az első sorban, akkor azt személyes sértésnek veszi. Ha a közönség nem reagál a poénokra, vagy nem annyira, amennyire szeretné, akkor változtat, és a régi jó bevált bitekhez nyúl, elsüt mondjuk egy olyan altesti poént, ami mindig, mindenhol működik.
Waters nem stand-upos, belőle ez a poénkényszer hiányzik. Nyilván élvezi, ha nevet a közönség, de nem esik kétségbe, ha nincs nyerítés minden poénja után. Ha zavarná a csend, akkor egy budapesti fellépésen a hálaadásról vagy az amerikai belföldi repülési szokásokról szóló részeket mellőzné, vagy legalább kontextust adna az európai nézőknek, és elmondaná például, hogy mi is a baj Baltimore-ral, ahelyett, hogy csak bedobná a város nevét punchline-ként. De Waters leszarja, hogy hány százalékát tudja a referenciáinak dekódolni a közönség, és ez a punk gesztus jól áll neki. Nem azért lett a trash pápája, mert túlteng benne a megfelelési kényszer.
Az End of the World névre keresztelt előadás szerencsére úgy is elég szórakoztató, hogy Waters nem tesz engedményeket a hazai nézőknek, leszámítva egy zseniálisan időzített ereszcsatornás szájerezést. Egy covidos betéttel nyit, ami 2023-ban már bőven lejárt lemez, magára valamit is adó stand-upos nem is erőltetné, de nála ez is beleillik a koncepcióba, aminek az a lényege, hogy a Simpson család „Old Man Yells at Cloud”-mémjét élőben manifesztálva (és szándékosan túltolva) végigpanaszkodja az előadás első felét. Kiderül, hogy régen minden jobb volt, a közlekedés, a közbiztonság, a queerközösség, a filmek, és még az utcára is kevesebbet szartak az emberek (igaz, cserébe többet szexeltek). A világvége-vízió után viszont jön a feloldás: ha már úgyis #mindenszar, akkor álljunk bele, és fogadjuk el, hogy ez az új realitás, amihez, az adaptálódást megkönnyítendő, Waters életvezetési tanácsokat is szolgáltat.
Az előadás pont azért működik, mert tökéletes reprezentációja a Mester szellemiségének, aki 76 évesen is friss és energikus, és ugyanolyan önazonos, mint húsz, harminc vagy ötven éve. Az egyetlen, amit nehéz neki elhinni, hogy tényleg aggódik azért, hogy megcancelezik, de az a sirám nyilván csak ürügy arra, hogy később elmondhassa, hogyan lehetne politikailag korrekt formában újraforgatni a filmjeit – merthogy az előadás alatt az is kiderül, hogy nem ő a túlérzékenység korszellemének és a velejáró képmutatásnak a legnagyobb rajongója. Az életművét betéve ismerők valószínűleg ezt a részt élvezhették a legjobban, a többiek (beleértve magam is), pedig azt bánhatták a leginkább, hogy az előadás előtti hetekben nem nézték újra / pótolták be a filmográfiáját.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.