Tig Notaro: „Jó estét, helló, rákos vagyok.”

 Notaro stand-up comedyje humorral győzi le a tragédiát.

„Jó estét, helló, rákos vagyok.” Tig Notaro 2012-es lemeze a stand-up komédia történetének egyik legerősebb mondatával nyit, és noha a Grammy-díjra jelölt Live témái közel sem tűnnek humorosnak, Notaro önterápiás anyaga minden gyomorba vágó tragédiája ellenére is meghökkentően kacagtató. A mindig saját életéből merítő Notaro ugyan már 2011-es első lemezén (Good One) is érintett olyan műfajidegen témákat, mint a szexuális zaklatás vagy a családon belüli molesztálás, a Live egy órájában azonban sokkal koncentráltabb formában teszi katartikusan viccessé életének legszomorúbb időszakát. Notaro édesanyja halála és egy nehéz szakítás depressziója mellett a lemez jelentős részében kétoldali mellrákjáról beszél, úgy, ahogy csak ő tud. Tömör, monoton, rezignált hanghordozással, visszafogottan. Notaro nehéz témái ellenére sem lesz teátrális, távolságtartó előadásmódja, idézőjeles zárkózottsága lefegyverzően ellentmondásos: megfoghatatlan faarccal és fahanggal mesél félelemről és csalódásról, miközben megfigyeléseken alapuló humora és zavarba ejtő intimitása lassan nézői-hallgatói bőre alá kúszik.

Míg a Live az érzelmi és fizikai fájdalmak mélypontjainak lemeze volt, addig a 2016-os Boyish Girl Interruptued a kilábalás, a gyógyulás folyamatának anyaga. Notaro mondandóját mindig ki- és felforgatott seinfeldi megfigyelésekkel színesíti – vagy épp téríti el félúton –, ezek az epizódok azonban jóval könnyebben befogadhatók: Notaro játszik a közönséggel, beszélget, ismerkedik (mesél például pizsamájáról). A tragédiák évei múlóban, a humorát megkeserítő rákra a mellei hűlt helyén látható műtéti sebek emlékeztetnek csupán. Ahogy Notaro ingét lekapva folytatja műsorát, ahogy megmutatja mindenkinek, hogy miként fest a kettős masztektómia nyoma, az nem színpadias villantás. Semmi hatásvadászat nincs ugyanis abban, ahogy a megcsonkított testével megbékélő nő szó szerint levetkőzi a ráaggatott „hős ráktúlélő” szerepet. Azzal, ahogy kijelenti, hogy ő is csak ember, többet ér el bármilyen motivációs prédikációnál. Félmeztelenül mondja tovább vicceit, nem rejt el semmit, de nem is hagyatkozik a kelleténél jobban a stand-upoktól merőben szokatlan szituációra. Egy idő után már fel sem tűnik Notaro traumája, és ez a lényeg: előadása, viccei, jelenléte elfeledteti a betegséget és nyomának látványát. Nem beszéli túl történetét akaraterőről, bátorságról és a felépülés nehézségeiről. Közben ugyanúgy üt így a történet, melyből kiderül, hogyan égett be Las Vegas-i műsorával egymás után tizennégyszer, ahogy az is, hogy mennyire össze tudja zavarni a reptéri biztonsági embereket, ha meg kell motozniuk egy valóban fiús fizimiskájú, melletlen leszbikus nőt. Hiába mutatja egy gyenge, törékeny, szorongó nő képét, előadásainak bravúros tempója, poénjainak nem mindennapi időzítése mesteri magabiztosságot sugároz.

Míg a Live-ban a szenvedésről, a Boyish Girl Interruptedban a gyógyulás harcáról, addig komédiatrilógiájának 2018-as záródarabjában a vágyott örömről és a kiküzdött béke állapotairól beszél. A Happy to Be Here nyitómondata maga a cím: „Boldog vagyok, hogy itt lehetek” – kezdi Notaro megdöbbentően életigenlő műsorát. Messze van már a Live kezdősora. Notaro egészséges, végre mosolyog, tobzódik új házasságában, a feleségéről és gyerekeikről szóló történetekben. Több a kiszámíthatatlan – az elvárásokra folyamatosan rájátszó és azokat váratlanul megkerülő – poén, több az improvizáció, de sajátos ritmusa és provokatív kétértelműsége töretlen marad. Továbbra sem tudja eldönteni senki, hogy ő most akkor férfi-e vagy nő (nemiségről ilyen higgadtan és erőlködés nélkül nem sokan tudnak beszélni), és boldogsága sem vizezte fel szárazságában üdítő humorát. Egy olyan komikus örömtánca ez, aki kénytelen volt vicceit tragédiákból meríteni.                                  

Pernecker Dávid írása először a Filmvilág 2020 augusztusi számában jelent meg.

         >>> KÖVESS BENNÜNKET A FACEBOOKON IS! <<<