Soha nem voltam még stadionos standupon, ezért amikor a lepattanó jegyek online piacán szembejött egy mérsékelt árfekvésű lehetőség, azonnal lecsaptam rá. Torontóban egyébként épp emiatt könnyű belőni, kik épp a legmenőbb komikusok, hiszen akit a helyi Papp Lászlóba raknak, az egyértelműen a csúcson van. Nemrég Ricky Gervais töltötte meg a majdnem húszezres arénát, ősszel John Mulaney, Trevor Noah meg Kevin Hart fogja, augusztus végén meg Bill Burr jön, aki olyan gyorsan lett sold out, hogy rögtön másnap behúz majd ugyanitt egy második (!) estet. Chris Rock ugyan nem lett telt házas és a second hand jegyek árai se szöktek az égbe, de egyértelműen A-liga, hisz bőven kinőtte a helyi B-hokicsapat kábé harmadnyi tornacsarnokát (amit nem mellesleg néhány hete Hasan Minhaj négyszer (!!) töltött meg, szóval vele meg alaposan alálőttek a szervezők).
Rock estjének fő kérdése persze nyilván az volt, esik-e majd szó a Pofonról. Naná, a „Jó estét…jól vagyok” beköszönés rögtön megadta az alaphangot, de aztán némileg meglepő módon a Téma nem is nagyon kerül elő többet. Mindez persze érhető, az anyag érezhetően sokáig érlelődött és már kész volt a Pofon előtt, mégis izgalmas lett volna legalább érinteni, hiszen a közel másfél óra első etapjában egyébként is a közéleti vonal dominált. Rock a tőle megszokott stílusban, imponáló józansággal és éleslátással ekézte a túltolt antirasszizmust, a hópihéket, a társadalmi megosztottságot és úgy általában a világban uralkodó idiotizmust. Sőt, az általam hallott eddigi legjobb Covid-megfejtést is ő prezentálja azzal, hogy mércének az AIDS hatását használta. A tanulsággal pedig, hogy ez a pandémia csak azt mutatja meg, mennyire nem tudunk együttműködni, sajnos nehéz vitatkozni.
A kimondottan erős első félidő után aztán Rock határozottan a magánélete felé kanyarodott, ami érezhetően gyengébb matéria, hiába próbált mindent kifacsarni ezekből a sztorikból. A randizással vagy a lányaival kapcsolatos bitek egyszerűen nem elég érdekesek vagy egyediek, sőt, egy adott ponton annyira nem reagált a közönség egy nyilván alaposan lecsiszolt poénra, hogy Rock teátrálisan meg is ismételte. Mindezek után rendkívül kíváncsi leszek, mennyire és milyen pontokon nyesi majd meg a Netflixre az estet, de az utolsó fél órát remélhetőleg erősen rostálja. Ott is vannak persze találó beszólások (pl. hogyan lehet eldönteni, jó környéken járunk-e), de a „férfiak csak puncit akarnak” rutinok kissé fáradtnak érződtek.
Az persze más kérdés, hogy Rock éles felhorkanásokra, kiemelő ismétlésekre és remekül időzített goddamekre hangolt előadásmódja önmagában is élmény. Még úgy is, hogy a legalább száz méteres távolság (és legalább ötemeletnyi magasságkülönbség) miatt egy nagyjából egy öt centis figurát láttam csak hevesen gesztikulálni a távoli színpadon. A stadionélmény legfontosabb része persze a kollektív röhögés volt, de ez azért korántsem ütött akkorát, mint egy meccses vagy koncertes együtténeklés. Ráadásnak a telefonokat is be kellett zacskózni a bejáratnál, ami jelentősen lassította a ki- és bejutást, erősen csökkentve a közös zarándoklat áhítatos élményét. Az arénás stand-up jó móka, de részemről egy időre pipa, szóval inkább maradnék a sörszagú bároknál és intimebb termeknél. Azok valahogy mindig jóval intenzívebb élmények.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.