Andrew Schulz nagyjából azzal csinált szédítően gyors karriert, hogy látványosan tesz a közbeszédet egyre jobban fojtogató érzékenységre és politikai korrektségre. A YouTube-on komoly nézettséget generáló, egy-egy aktuális témára fókuszáló kirohanásaiban a politikai oldalakon átívelő mindenkori képmutatást és az ostobaságot leplezi le kíméletlenül, miközben elképesztő sűrűségben szórja a poénokat. A siker nem is váratott sokáig magára, a Netflix Save America címen négy monológját tette elérhetővé, Schulz pedig a standup mellett sikeres podcasteket is csinál. Ezekben azonban korántsem olyan fókuszált és éles, inkább egy szókimondó reggeli rádióműsor túlpörgő húzónevére emlékeztet. Az új önálló anyag torontói állomása előtt a fő kérdés így leginkább az volt, élőben most melyik vonal lesz a hangsúlyos. 

Az persze nem számított kimondottan jó előjelnek, hogy Schulz csapata mindenáron botrányt próbált kreálni a torontói fellépés köré. Történt ugyanis, hogy az eredeti (egyébként patinás) helyszín a pandémia miatti bizonytalanságra hivatkozva visszamondta az estet. Schulz persze rögtön cenzúrát kiáltott, az indulatos érvelését azonban eléggé gyengítette a tény, hogy szinte azonnal találtak egy nem kevésbé patinás, ám jóval nagyobb helyszínt. A jegyek persze néhány óra alatt elkeltek, ezért másnapra is beraktak egy estet, majd végül kettőt. Összesen három fellépéssel, előadásonként durván háromezer nézővel a háta mögött az “ellehetetlenített megmondóember” szerepe ezért aztán kissé erőltetett pózzá merevedett. 

A The Infamous címen futó est hasonlóan ellentmondásosra sikeredett, csak sajnos nem a szó pozitív értelmében. Schulz rocksztárokat megszégyenítő visszaszámlálós önpromó-videóval és két bemelegítő emberével tüzelte a közönséget, majd rögtön egy elég alacsonyra célzó kanadai blokkal nyitott. Kezdésnek jött néhány lejárt szavatosságú Trudeau-poén, majd következett a manapság kötelezőnek számító covid-blokk, ahol azért bárkinek elég nehéz újat mondania. Ezek után jött az amerikai belpolitikai blokk, ahol aztán tényleg mindenki kapott az abortuszhívőktől a MAGA-sapkát viselőkön át a nekik beszólóknak bezárólag. 

Schulz itt mutatta meg, mennyire jól tud működni, ha akár egyetlen poénon belül képes mindkét oldalnak elegánsan odaszúrni. Méltatta és hiányolta például Trumpot, mire többen hangosan (és teljesen komolyan) éljeneztek, majd gyorsan hozzátette, az ex-elnök totális idiotizmusa óta unalmasabb az élet. Itt aztán rögtön jött a Biden-roast is, hogy végül kiderüljön, politikai oldalak mentén gondolkodni kínos szűklátókörűségről árulkodik. Ez a nagyjából negyedórás bit volt egyébként a nagyjából hatvan perces est legerősebb része, jól mutatva, hogy Schulznak ez a koncentráltabb formátum áll jobban, egy végig erős önálló esthez azonban még csiszolni kellene a matériát. 

Schulz másik védjegye a közönséggel való csípős interakció, ami ezúttal szintén nem működött tökéletesen. A képlet nagyjából úgy nézett ki, hogy az előadásból kiszólva az első két-három sorból szigorúan nem fehéreket kérdezgetett, hogy ki honnan származik, majd ezekre kifejezetten olcsó poénokkal reagált („kínai vagy? szóval át akarjátok venni a vezetést?” „pakisztáni? akkor Uber-sofőr?”). Mindez a negyedik-ötödik ember után nemcsak generikussá vált, de visszafelé sült el. Schulz nyilván azért beszélt erről ennyit, hogy felszabadítsa a nyelvet és a kommunikációt a tojáshéjon táncolástól, ám eközben nemcsak a rasszizmus egy nagyon primér és káros felfogására erősített rá, hanem a téma már-már patológiás megszállottjának tűnt. Mint egy kiskamasz, akinek mindenről mindig AZ jut az eszébe.   

Az utolsó felvonásra pedig végleg eltűnt a mélység, a jótékony szókimondás pedig egyszerű szabadszájúságba csapott át. A szex, a vagina és a különféle női nyögések körül forgó bit már inkább a férfiöltözők pállott illatát árasztotta. A közönség egy jelentékeny része persze láthatóan ezért jött és térdcsapkodva hahotázott, a másik része viszont (e sorok írójához hasonlóan) inkább csak fásultan vette tudomásul, Schulz a könnyebb utat választva nem az éleslátó politikai és társadalmi kommentárok, hanem a „beszéljünk mindenről nyíltan tesó” bratyizós vonalát tolta inkább. Persze simán lehet, hogy ez több nézőt/követőt jelent, de olyan élmény volt, mintha egy tehetséges séf egy csomó minőségi alapanyaggal a kezében végül mezei tojásrántottát tálalt volna fel. Egy Anthony Jeselnik, Louis CK vagy Dave Chapelle szintje ide bizony elég messze van.

>>> KÖVESS BENNÜNKET A FACEBOOKON IS! <<<