Nyilván nem reprezentatív, de a bejutásra várva a sorban előttem és mögöttem is azon morfondíroztak a leendő nézőtársaim, milyen érdekes, hogy Russell Howard úgy számít húzónévnek, hogy tulajdonképp a netflixes cuccát leszámítva nem is nagyon láttak tőle semmit. A “fiatal” brit titánra valóban sokan voltak kíváncsiak az új turné torontói állomásán, a hétórás előadás után gyorsan be kellett rakni egy kilencest, de így is mindkettő gyorsan teltházas lett, még 2019-ben. Kifelé araszolva így azon morfondíroztak körülöttem, hogy a Respite címen futó bő nyolcvan percre egyértelműen megérte majdnem három évet várni.
A remek energiákról rögtön a szokásosnál izgalmasabb, az aznapi második fellépés ellenére (vagy éppen azért) iszonyatosan pörgő dán (!) belemegítőember gondoskodott. A kanadai közönség kegyeit persze könnyű elnyerni, rendkívül taktikus emberünk a turnéjuk korábbi amerikai állomásairól hozott példákat, mennyire hülyék tudnak lenni a határ túloldalán. A színpadra piros-fehér pólóban berobbanó Howard remek érzékkel szintén ezen a vonalon lódult neki, hogy aztán Joe Biden és Boris Johnson ekézése után bevigyen egy-két nagyon elegáns fricskát Justin Trudeau-nak is. Na és persze néhány sokkal keményebbet Putyinnak.
Russell Howard egészen izgalmas módon vegyítette a fentiekhez hasonló üzembiztosabb és klasszikusabb vicceket a jóval vadabb és kísérletezőbb epizódokkal. Többször teljesen komoly téma felől indulva (Ukrajna, hímsovinizmus, közösségi média) olyan totális szürreáliába fordult, mint az anyja vagináját megmászó miniatűr énjét vizionáló bitje. Az alpáribb viccek bölcs és találó megfigyelésekkel keveredtek, a bejáratott részek közé rendre érezhetően friss anyagokat ékelt.
A Respite szózuhataga néhol túl sok volt, máskor szinte zseniális. A kíszámíthatatlan tónusváltások és irányok, illetve az izgága-pofázós lényéből áradó energia végül mégis vitte az egészet. Már csak azért is, mert az egész előadás olyan volt, mintha Howard aznap reggel szabadult volna a kényszerű bezártságból és mindent ránk zúdítva próbál valami értelmet találni a minket körülvevő nyúlós katyvaszban. Mindezzel nyilván könnyű szimpatizálni, ezért csak remélni tudjuk, hogy az itteni hároméves csúszáshoz hasonlóan előbb-utóbb az elmaradt budapesti fellépését is pótolja. Biztosan lenne egy-két remek poénja Magyarországról is.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.