A veterán önmarcangoló Marc Maron két évvel korábbi, Netflixen is hozzáférhető estjének címe tökéletesen foglalja össze a lényeget. Az End Times Fun a civilizáció elkerülhetetlennek tűnő végéből és a kollektív apátiából faragott vicceket, a finálé pedig egy nagyívű apokaliptikus víziót tárt elénk, Jézus és Vasember második eljövetelével (és egy felláció erős képével, amit inkább törölnénk a memóriánkból). Az új anyag tovább halad ezen a nihilista vonalon, de Maron egy fokkal komolyabbra veszi, és kiábrándultabb a jövőnket illetően. Ironikus túlzásai egyre közelebb kerülnek a hétköznapi valóságunkhoz, amiről persze nemcsak ő tehet.
Maron ezúttal is többször érinti a klímaváltozást (“amit egy svéd tinédzserre hagytunk, oldja meg helyettünk…hát sok sikert”), illetve az Egyesült Államok egyre súlyosabb megosztottságát. Visszatérő poénja, hogy a fanatikus jobbosok hamarosan kézhez kapják az egyenruhát és masírozva jönnek az olyan másképp gondolkodókért, mint például ő. Ebben a kontextusban Soros György is többször előkerül, Maron töredelmesen bevallja például, a csekk amit a világot titokban irányító milliárdostól kap, remekül mutat bekeretezve (igaz, ő rögtön kápére váltotta). Borzongató, hogy már ez a bit sem áll túlságosan távol egyes politikusok valós narratívájától. A QAnon-zagyvából pedig elég csak idéznie, nincs az a stand-upos, aki ennyire abszurd biteket tudna kitalálni.
Maronnak elképesztő a színpadi rutinja, egy pillanatra sem zökken ki a mindent és mindenkit, köztük önmagát is masszívan pofozó morcos nagybácsi figurájából. Akár a kereszténység népszerűségének titkát próbálja megfejteni, akár a szüleiről beszél (akik nyolcvan felett vannak), amolyan minden-mindegy világfájdalommal teszi. Különösen viccesek az alternatív színházakat is parodizáló mini-performanszai, illetve mikor a papírjára pillantva maga elé dörmögve rádöbben, tulajdonképp halvány fogalma sincs, hol járunk pontosan az anyagban. Aztán eszébe jut, hogy tíz perce kihagyott egy jó bitet, úgyhogy lazán visszaköt, majd folytatja az előzőleg félbehagyott poénját.
A picit sötétebb hangvételről az elhúzódó pandémia mellett nyilván a barátnője váratlan halála tehet. Maron végül persze ebből a szörnyű személyes tragédiából is viccet farag, ráadásul nem is akármilyet. A maga nemében egészen különleges poén remélhetőleg benn marad majd a streamingre biztosan érkező vágott verzióban, mert ez a bit nemcsak vicces, de megható is. Ha máskor esetleg nem is, ezen a ponton mindenki számára nyilvánvalóvá válik, Maron a mogorva pesszimizmus és éjsötét irónia mögött nagyon is komolyan aggódik értünk. A mikrofont pedig szorongásoldóként használja.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.