Halál, pedofília, betegség, abortusz, vallás, háború. Ezek közül melyik a vicces? Egyik sem, sőt önmagában semmi nem vicces, a humorista a vicces (jó esetben), aki képes úgy egymás mellé tenni a szavakat vagy a gesztusokat a megfelelő időben és helyen, hogy végül a tragédia is feloldódik a humorban. Aki megfellebbezhetetlenül kinyilvánítja, hogy bizonyos témákkal kapcsolatban nem lehet viccelni (és véletlenül pont azokkal nem, amik őt személyesen is érintik), az a műfaj lényegét sem érti.    

A jó / rossz hír az, hogy bármivel lehet viccelni, legfeljebb nem nevet a közönség, és akkor a humorista elgondolkozhat azon, hogy mit rontott el. A következő alkalommal próbálkozhat szócserével, hangsúly- vagy nézőpontváltással, és ha sehogy sem jön össze a nevetés, akkor a pályamódosítással.

Andrew Schulz nagyjából azzal csinált szédítően gyors karriert, hogy látványosan tesz a közbeszédet egyre jobban fojtogató érzékenységre és politikai korrektségre. A YouTube-on komoly nézettséget generáló, egy-egy aktuális témára fókuszáló kirohanásaiban a politikai oldalakon átívelő mindenkori képmutatást és az ostobaságot leplezi le kíméletlenül, miközben elképesztő sűrűségben szórja a poénokat. A siker nem is váratott sokáig magára, a Netflix Save America címen négy monológját tette elérhetővé, Schulz pedig a standup mellett sikeres podcasteket is csinál. Ezekben azonban korántsem olyan fókuszált és éles, inkább egy szókimondó reggeli rádióműsor túlpörgő húzónevére emlékeztet. Az új önálló anyag torontói állomása előtt a fő kérdés így leginkább az volt, élőben most melyik vonal lesz a hangsúlyos. 

 Notaro stand-up comedyje humorral győzi le a tragédiát.

„Jó estét, helló, rákos vagyok.” Tig Notaro 2012-es lemeze a stand-up komédia történetének egyik legerősebb mondatával nyit, és noha a Grammy-díjra jelölt Live témái közel sem tűnnek humorosnak, Notaro önterápiás anyaga minden gyomorba vágó tragédiája ellenére is meghökkentően kacagtató. A mindig saját életéből merítő Notaro ugyan már 2011-es első lemezén (Good One) is érintett olyan műfajidegen témákat, mint a szexuális zaklatás vagy a családon belüli molesztálás, a Live egy órájában azonban sokkal koncentráltabb formában teszi katartikusan viccessé életének legszomorúbb időszakát. Notaro édesanyja halála és egy nehéz szakítás depressziója mellett a lemez jelentős részében kétoldali mellrákjáról beszél, úgy, ahogy csak ő tud. Tömör, monoton, rezignált hanghordozással, visszafogottan. Notaro nehéz témái ellenére sem lesz teátrális, távolságtartó előadásmódja, idézőjeles zárkózottsága lefegyverzően ellentmondásos: megfoghatatlan faarccal és fahanggal mesél félelemről és csalódásról, miközben megfigyeléseken alapuló humora és zavarba ejtő intimitása lassan nézői-hallgatói bőre alá kúszik.

Aziz Ansarinak jót tett, hogy majdnem elkaszálták a karrierjét. A metoo évében, 2018-ban őt is megvádolták, pár hónapra el is tűnt, majd a Netflix illetékesei is belátták, hogy alaptalanok a vádak, úgyhogy Ansari következő specialjét is ők mutatták be. A Spike Jonze által rendezett Right Now-ban egy fokkal komolyabbra és személyesebbre vette a hangvételt, amit a közelikre fókuszáló, 16 mm-es fényképezéssel is megpróbáltak kihangsúlyozni. Ansari korábban a túlmozgásos, géppuskaszájú geek imázsával lett népszerű, a magánélete mellett a filmekhez és a popkultúrához (és Kanye Westhez meg R. Kellyhez) való viszonyát is boncolgatta, de ezek a témák fokozatosan visszaszorultak, és az előadásmódja se hasonlított már egy bekokainozott MLM-ügynökére.

A január végén bemutatott új netflixes anyaga (Nightclub Comedian) még látványosabban jelzi, hogy imázsváltáson dolgozik éppen. Az alig 30 perces special jeligéje, hogy „vissza a gyökerekhez”, mert abban a kultikus Comedy Cellarban lép fel, ahol annak idején a pályáját kezdte, ráadásul a műsor elején megjelenő felirat szerint a nézők nem is tudnak az érkezéséről, vagyis a hazai pálya előnyét sem élvezheti.

Torontóban hagyományosan erős a stand-up szcéna (csak három random név: John Candy, Catherine O'Hara, Jim Carrey), ami egyúttal azt is jelenti, hogy a másod- és harmadvonal is tele van izgalmas arcokkal. Sőt, gyakran éppen ők, a még feltörekvők vagy már soha nem befutók szolgálnak igazi meglepetésekkel, random nappalikban, fodrászatokban vagy tetőkön tartott intim esteken röhögtem már sírva hatvanas háziasszony vagy kiugrott filozófus elképesztően erős tíz percén. Aztán megjelent a mikrofon mögött Joze Piranian, aki tényleg olyasmit csinál, amit senki más.

A Boddah-nak köszönhetjük, hogy a 2010-es években a stand-up műfaj olyan kiválóságai jutottak el Budapestre, mint Louis CK, Bill Burr, Eddie Izzard, Jim Jefferies,Tom Segura, Jim Gaffigan, Anthony Jeselnik, Iliza Shlesinger vagy Daniel Sloss. A cég egyik alapítóját, Osváth Gábort a szervezés hátteréről kérdeztük.

Ha jól tudom, a Boddah fő profilja az alapításkor teljesen más volt. Hogyan csöppentetek bele a stand-up comedy fellépések szervezésének világába?

A Boddah egy filmes cég a mai napig. 2013 körül merült fel bennem és két nagyon jó barátomban (Szimler Bálint, Rév Marcell), hogy csinálni kéne egy közös céget. Ennek akkor az volt az apropója, hogy a Balaton Method című közös filmünknek létre akartunk hozni egy saját otthont. Nekem akkor már volt egy Filmfabriq nevű saját vállalkozásom, de azóta is párhuzamosan fut ez a két cég. Mindkettőnek más a profilja: a Boddah felel a kísérletibb jellegű szerzői filmekért, animációkért, és itt Bálint és Marci ízlése is dominál; a Filmfabriq pedig egy nagyobb céggé kezdi kinőni magát, ahol a mainstream és szerzői filmek szerintem jól megférnek (csak a 2021-es évet nézve is jól illusztrálja mindezt, hogy a Nagykarácsonyt és a Tobi színeit is mi csináltuk).

KOKAINOZÁS A MOMENTUMOS FAGYISÁTORBAN

- lehetne ez is a címe Pottyondy Edina stand-up előadásának, vagy az, hogy „Apakomplexus a YouTube-kommentek közt”, esetleg „Rakottkrumplizás a Kino moziban”, és egyik se lenne blikkes túlzás.

Néhány jó sztori persze önmagában még kevés. (Illetve a hazai stand-up szcénában pont hogy elég, annyira alacsonyan van a léc, de ez most mindegy.) Egy stand-up előadást ugyanúgy fel kell építeni, mint egy forgatókönyvet vagy regényt, el kell jutni A-ból B-be, vagy B-ből A-ba, a lényeg, hogy legyen átgondolt szerkezet, running gegek, oda-vissza utalások, kikacsintások, vagyis egy fő fonál, ami elég érdekes ahhoz, hogy fel lehessen fűzni rá egy 60-80 perces estet. A legnagyobbak képesek rá, hogy olyan természetesen hagyják el és vegyék fel újra ezt a fonalat, mintha nem egy utolsó levegővételig kiszámított kottát követnének, hanem csak spontán sztorizgatnának a haveroknak.

Még karácsonykor került fel a Netflixre az új Carr-special, amiről túl hosszan nem érdemes értekezni, mert pont ugyanazt hozza, amit a korábbi estjeiben. Az első teaser alapján, amiben az oltáselleneseknek szólt be, még arra is lehetett következtetni, hogy most lesz egy vagy több vezérfonál, és tényleg van egy aktualitásokkal foglalkozó rövid blokk, de utána a szokásos viccmesélés jön.

Aki szereti Carr humorát, az persze pont ezekért a hol nagyon tapló, hol polgárpukkasztó (és tapló) poénokért szereti, és róla a legkevésbé se lehet elmondani, hogy a Netflix kedvéért visszafogná magát, sőt, most egy olyan blokkal zár, ahol direkt „karriergyilkos” vicceket sorol. Az, hogy előre bejelenti, hogy durvábbnál is durvább poénok jönnek, mintha egy kihívást teljesítene, papíron jó védőháló, de a gyakorlatban egy holokausztvicc, akkor is holokausztvicc, ha kreatívan van bekeretezve.

2007 és 2015 között nem sok értelme lett volna vitát nyitni arról, hogy ki a stand-up királya, Louis CK volt a műfaj Messije és Ronaldója egyszerre, és ekkor futott a zseniális sorozata is az FX-en. Karrierjét saját nyomorúságainak boncolgatásából építette fel, egészen a világsztárságig. De mihez kezd magával a gettó szörnyűségeit megéneklő rapper, amikor befut, és elköltözik Comptonból a villanegyedbe?

Az első (és utolsó) netflixes specialjén, a 2017-en már érződött, hogy próbál egy új lemezt feltenni. Karrierje során először öltönyben lépett színpadra, amit lehetett szimbolikus gesztusnak is tekinteni, azt jelezte vele, hogy a világ legsikeresebb komikusaként már nem érzi hitelesnek a lúzerszerepet. Minőségét illetően a special nem volt látványosan gyengébb a korábbiaknál, de az élesség hiányzott belőle, ami valószínűleg összefügg azzal, hogy sokkal kevesebbet foglalkozott saját magával.

Jim Gaffigan új önálló estje ünnepek közé és/vagy kapudrognak remek, de ennél villantott ő már sokkal jobbat. Egy minikritikában összefoglaljuk, ki is ő, és milyen lett a magyar Netflixen A stand-up szörny címre fordított Comedy Monster.

Magyarul persze az is eléggé sután hangzik, hogy saját tapasztalatokon és megfigyeléseken alapuló, káromkodásmentes stand up, de az “observational, clean comedy” mégis valahogy így adható vissza a legtömörebben. Ennek a korhatármentes vonalnak az egyik legnagyobbja pedig Jim Gaffigan, akinek a népszerűségét mi sem érzékelteti pontosabban, hogy két éve a világ körüli turnéján még Újpestet is útba ejtette. Gaffigan tehát, aki külsőre a fehér középosztálybeli ötvenes amerikai férfi élő-lélegző sztereotípiáját idézi, nem a komfortzónánkat támadja és nem is másokba száll bele, hanem főképp önmagából farag viccet. Azaz a testsúlyáról, külsejéről, lustaságáról, házasságáról és apaságáról sztorizgat, de családbarát módon, szóval nem mint a hasonló témákban utazó Louis CK.